Carlo Maria Viganò érseknek a Traditionis Custodes jelenlegi vitájához kapcsolódó esszéje
A II. Vatikáni Zsinatig az Egyház történetében soha nem fordult elő, hogy egy zsinat de facto törölte volna az azt megelőző zsinatokat, és az sem, hogy egy „pasztorális” zsinatnak – az ἅπαξ II. Vatikáni Zsinatnak - nagyobb hatalma legyen, mint húsz dogmatikus zsinatnak. Mégis ez történt, a püspökség többségének hallgatása közepette és öt római pápa jóváhagyásával, XXIII. Jánostól XVI. Benedekig. A permanens forradalom ötven évében egyetlen pápa sem kérdőjelezte meg a II. Vatikáni Zsinat „Tanítóhivatalát”, és nem merte elítélni annak eretnek téziseit, vagy tisztázni a kétértelműeket. Éppen ellenkezőleg, VI. Pál óta minden pápa a II. Vatikáni Zsinatot és annak alkalmazását pápasága programszerű támaszpontjává tette, apostoli tekintélyét megkötve és alárendelve a zsinati diktátumoknak. Az elődeiktől való egyértelmű eltávolodás és a Roncalli-tól Bergoglio-ig tartó markáns önreferencia révén különböztették meg magukat: „Tanítóhivataluk” a II. Vatikáni Zsinattal kezdődik és ott is ér véget, az utódok pedig kizárólag annak alapján nyilvánítják szentté közvetlen elődeiket, hogy összehívta, befejezte vagy alkalmazta a Zsinatot. A teológiai nyelv is alkalmazkodott a zsinati szövegek kétértelműségéhez, odáig jutott, hogy meghatározott doktrínákként fogadta el azokat a dolgokat, amelyeket a Zsinat előtt eretneknek tartottak: gondolhatunk az állam szekularizációjára, amelyet ma magától értetődőnek és dicséretre méltónak tartanak; Assisi és Asztana békevágyó ökumenizmusára; vagy a bizottságok parlamentarizmusára, a püspöki szinódusra és a német egyház „szinódusi útjára”.
Mindez abból a kiindulásból fakad, amelyet szinte mindenki magától értetődőnek tart: a II. Vatikáni Zsinat megkövetelheti egy ökumenikus zsinat tekintélyét, amely előtt a híveknek fel kell függeszteniük minden ítéletet, és alázatosan meg kell hajtaniuk a fejüket Krisztus akarata előtt, amelyet a Szent Pásztorok tévedhetetlenül kinyilvánítottak, még ha csak „pasztorális” és nem dogmatikus formában is. De ez nem így van, mert a Szent Pásztorokat megtévesztheti egy kolosszális összeesküvés, amelynek célja a zsinat felforgatásra való felhasználása.
Ami a II. Vatikáni Zsinaton globális szinten történt, az lokálisan az 1786-os Pistoia-i szinóduson is megtörtént, ahol Scipione de' Ricci püspök hatalmát – amellyel az egyházmegyei szinódust legitim módon összehívatta, – VI. Piusz semmisnek nyilvánította, amiért az in fraudem legis-t [eljárás a törvény kijátszására] alkalmazták, vagyis az Egyház minden törvénye felett uralkodó ratio ellen: mert az Egyházban a hatalom a mi Urunké, aki annak a Feje, aki helyettesítő formában csak a Szent Hagyomány keretén belül adja át azt Péternek és törvényes Utódainak. Ezért nem arcátlan hipotézis azt feltételezni, hogy az eretnekek gyülekezete valódi puccsot szervezhetett volna az Egyház testén belül, hogy egy olyan forradalmat kényszerítsenek ki, mint amelyet a szabadkőművesség hasonló módszerekkel szervezett meg 1789-ben Franciaországban a Monarchia ellen, és amit a modernista Suenens bíboros úgy méltatott, hogy az megvalósult a Zsinaton. Ez nincs ellentétben azzal a bizonyossággal sem, hogy Krisztus isteni segítséget nyújt Egyházának: a non prævalebunt nem ígéri nekünk a konfliktusok, üldöztetések, hitehagyások hiányát; arról biztosít bennünket, hogy a pokol kapuinak a Bárány menyasszonya ellen folytatott dühödt csatájában nem sikerül elpusztítaniuk Krisztus Egyházát. Az Egyházat nem fogják legyőzni mindaddig, amíg olyan marad, amilyennek az Ő Örök Pápája parancsolta. Sőt, a Szentlélek különleges segítsége a pápai tévedhetetlenség kapcsán nem kérdéses, amikor a pápának nem áll szándékában ezt igénybe venni, mint például egy pasztorális Zsinat aktusainak jóváhagyása esetében. Elméleti szempontból tehát lehetséges a Zsinat felforgató és rosszindulatú alkalmazása; azért is, mert az álkrisztusok és álpróféták, amelyekről a Szentírás beszél (Mk 13,22), még magukat a választottakat is megtéveszthetik, beleértve a zsinati atyák többségét, és velük együtt a klerikusok és hívek sokaságát is.
Ha tehát a II. Vatikáni Zsinat – amint az nyilvánvaló – olyan eszköz volt, amelynek tekintélyét és hatalmát csalárd módon heterodox doktrínák és protestantizált rítusok kikényszerítésére használták fel, akkor remélhetjük, hogy előbb-utóbb egy szent és ortodox pápa visszatérése a trónra meggyógyítja ezt, illegitimnek, érvénytelennek és semmisnek nyilvánítva, mint a pistoiai Conciliabolo-t. És ha a megreformált liturgia kifejezi azokat a doktrinális tévedéseket és azt az egyháztani megközelítést, amelyet a II. Vatikáni Zsinat in nuce tartalmazott, olyan hibákat, amelyeket teljes pusztító terjedelmükben a szerzőik csak kihirdetésük után akartak nyilvánvalóvá tenni, akkor nincs „pasztorális” ok, – amit Dom Alcuin Reid szeretne megvédeni – amely valaha is igazolhatja ennek a hamis, kétértelmű, favens hæresim rítusnak a fenntartását, annyira katasztrofális hatással van Isten szent népére. A Novus Ordo tehát nem érdemel semmilyen módosítást, semmilyen „reformját a reformnak”, csak elfojtást és hatályon kívül helyezést, a katolikus liturgiához képesti helyrehozhatatlan heterogenitása miatt, és amelyről elbizakodottan állítják , hogy ez az egyetlen kifejeződése a római rítusnak, és ez az Egyház megváltoztathatatlan tanítása.
„A hazugságot meg kell cáfolni, ahogyan Szent Pál állítja, de a csapdáiba keveredőket meg kell menteni, nem pedig veszni hagyni” – írja Dom Alcuin: de nem a kinyilatkoztatott Igazság és a Szentháromság tiszteletének rovására, amely az Isten imádásának legfőbb cselekedete; mert ha túlzott súlyt adunk a pasztorálásnak, végül az embert helyezzük a szent cselekmény középpontjába, miközben ehelyett Istent kellene oda helyezni, és csendes imádásban leborulni előtte.
(...)
Mégis, ha közelebbről megvizsgáljuk, az, ami ma és ami a közeljövőben történik, nem más, mint a múltban kialakított premisszák logikus következménye, amely többé-kevésbé lassú lépések hosszú sorozatának egy következő lépése, amely lépések körül sokat elhallgattak és zsarolással elfogadtatták őket. Mert azok, akik rendesen celebrálják a tridenti misét, de időről időre továbbra is celebrálják a Novus Ordo-t – és nem a kényszer alatt álló papokról beszélek, hanem azokról, akik maguk dönthettek, vagy szabadon választhattak –, már engedtek az elveikből, elfogadva, hogy bármelyiket egyformán ünnepelhessék, mintha mindkettő egyenértékű lenne, mintha – pontosan – az egyik ugyanannak a rítusnak a rendkívüli, a másik a hétköznapi formája lenne. És vajon nem ez történt-e hasonló módszerekkel a civil szférában, a lakosság többsége által csendben elfogadott korlátozások kiszabásával és az alapjogok megsértésével, a járvány fenyegetésével terrorizálva ? Más körülmények között, más motivációkkal, de hasonló céllal zsarolták a polgárokat: „Vagy beoltatják magukat, vagy nem tudnak dolgozni, utazni vagy étterembe járni.” És hányan engedelmeskedtek, annak ellenére, hogy tudták, hogy ez a hatalommal való visszaélés volt? Azt gondolják, hogy nagyon különbözőek a konszenzus manipulálásának rendszerei, amikor az őket alkalmazók ugyanabból az ellenséges körökből származnak, és ugyanaz a Kígyó vezeti őket? Azt gondolják, hogy a Klaus Schwab Világgazdasági Fóruma által kidolgozott Great Reset tervnek más céljai vannak, mint a Bergoglio-i szektának? A zsarolás nem az egészséggel kapcsolatos, hanem doktrinális: csak a II. Vatikáni Zsinatot és a Novus Ordo Missae-t kell elfogadni, hogy jogai legyenek a zsinati egyházban; a hagyományőrzőket fanatikusnak fogják bélyegezni, akárcsak azokat, akiket „no-vax” [oltatlan]-nak neveznek.
Ha Róma megtiltaná a régi mise celebrálását a világ összes templomában, akkor azok, akik azt hitték, hogy egyidejűleg két úrnak – Krisztus Egyházának és a Zsinati Egyháznak – szolgálhatnak, rájönnének, hogy becsapták őket, ahogyan az megtörtént annak idején a zsinati atyákkal. Ezen a ponton meg kell hozniuk azt a döntést, amelyről azt hitték, hogy elkerülhetik: egy olyan választást, amely arra kényszeríti őket, hogy ne engedelmeskedjenek egy tiltott parancsnak, hogy engedelmeskedhessenek az Úrnak, vagy pedig hajtsák meg fejüket a zsarnok akarata előtt, miközben kudarcot vallanak Isten szolgáiként. Lelkiismeretük vizsgálata során gondolják át, hányan tagadták meg annak a néhány, nagyon kevés paptestvérüknek a támogatását, akik hűek voltak saját papságukhoz, miközben engedetlennek vagy rugalmatlannak minősítették őket, pusztán azért, mert előre látták a megtévesztést és a zsarolást.
Itt nem arról van szó, hogy Montini miséjét a régi misékhez hasonlóan „felöltöztetik”, a ruhák és a gregorián ének segítségével próbálják elrejteni az azt kiváltó farizeusi képmutatást; nem a Prex eucharistica II kivágásáról vagy az ad orientem celebrálásról van szó: a harcot a tridenti mise teocentrikus látásmódja és a zsinati hamisítvány antropocentrikus látomása közötti ontológiai különbségért kell megvívni.
Ez nem más, mint Krisztus és a sátán harca. Harc a szentmiséért, amely hitünk szíve, a trónért, amelyre az Isteni Eucharisztikus Király leszáll, a Kálváriáért, amelyen a Szeplőtelen Bárány feláldozása vértelen formában megújul. Nem vacsora, nem koncert, nem különcségek bemutatására szolgáló show, vagy szószék az eretnekek számára, és nem pódium a gyűlések megtartására.
Ez egy olyan csata, amely lelkileg megerősödik a Krisztushoz hű, kiközösítettnek és szakadárnak tartott papok titkosságában, míg a templomokban a megreformált szertartással együtt a hűtlenség, a tévedés és a képmutatás győzedelmeskedik. És a hiány is: Isten hiánya, a szent papok hiánya, a hűséges jó lelkek hiánya. A Szent Péter székének Rómában tartott prédikációmban elmondtam, hogy nincs egység a szék (Cathedra) és az oltár között, a pásztorok szent tekintélye és létük oka között, amely az, hogy kövessék Krisztus példáját, készen állva arra, hogy elsőként menjenek fel a Golgotára, hogy feláldozzák magukat a nyájért. Aki elutasítja saját papságának ezt a misztikus vízióját, az a végén anélkül gyakorolja hatalmát, hogy megerősítené azzal, amely csak az oltártól, az áldozattól és a kereszttől származik: magától Krisztustól, aki e keresztről uralkodik mind a szellemi, mind a világi uralkodók felett, mint Király és Főpap.
Ha Bergoglio azt akarja, hogy érvényesítse elsöprő hatalmát a Szent Kollégium és a püspökség zajos csendje közepette, tudja meg, hogy sok jó lélek határozott és elszánt ellenállásába fog ütközni, akik hajlandóak harcolni az Úr szeretetéért és saját lelkük üdvösségéért, akik ebben az Egyház és a világ sorsa szempontjából oly rettenetes pillanatban elhatározták, hogy nem engednek azoknak, akik meg akarják szüntetni az örökkévaló Áldozatot, amivel az Antikrisztus felemelkedést segítenék elő az Új Világrend vezetésével. Hamarosan megértjük az evangélium szörnyű szavainak jelentését (Mt 24,15), amelyekben az Úr a templomi pusztaság utálatosságáról beszél: az utálatos iszonyatról, amikor a szentmise kincsét betiltják, oltárainkat megfosztják, templomainkat bezárják, liturgikus szertartásaink föld alá kényszerülnek. A pusztaság förtelme az apostoli mise vége lesz.
A teljes anyag a feltöltött .pdf-ben olvasható.
A magyar nyelvű fordítás forrása:
A latin mise és a Novus Ordo nem létezhet egyszerre, ez egy „harc Krisztus és a Sátán között”